Művészettörténet

Művészettörténet

Őskor, barlangrajzok és anyaghasználat

A festészet kialakulása, tekintetbe véve a barlangfestmény leleteket, egészen az emberiség őskoráig nyúlik vissza. Az ősember a természetben található pigmenteket, használta a barlang rajzok színesebbé tételére, ill. esetleg kultikus célokra. A rendelkezésére álló színek mennyisége és tartománya igen korlátozott volt, elsősorban színes földfestékekről és faszénről beszélhetünk

Barlangrajz

Ezek elsősorban fehér kréta földek, sárga és vörös okkerek, esetleg zöld földek és barna umbrák lehettek.

Mégis a kor intellektuális és technikai fejlettségét messze meghaladó alkotásokat hoztak létre.

A Blombos barlangbeli lelet része

A jelenleg ismert legrégebbi lelet, kb. 100 000 éves. A Dél-Afrikai Blombos barlangbeli lelet, ahol egy őskori "festék készítő műhely" nyomaira bukkantak a régészek. Olyan kagylóhéjakat találtak, melyben sárga, vörös okker és szén nyomait találták. További érdekesség, hogy csontvelő maradványokat is találtak, mely felveti a lehetőségét csontvelő mint kötőanyag jelenlétének. Ez azért is érdekes, mert akkor bebizonyosodik, hogy kezdetleges kötőanyagot is használt az ősember, ismerve a kötőanyag fontosságát a festék készítésben.

Ókor

Anyaghasználat az ókorban

Az ókor aztán több szempontból is áttörést jelentett a festészet szemszögéből nézve.Az ember már ismeri a kötőanyagok fogalmát a festészetben, így olyan festékeket hoz létre, melyek tartós filmréteget képeznek, akár 2000 év elteltével is jó állapotban fennmaradtak, pl. Fayum múmia portrék, Pompeji faliképek stb. Kötőanyagnak elsősorban tojást, enyvet, viaszokat és néha növényi olajat hasznát.

Továbbá képes bonyolultabb fizikai és kémiai folyamatokkal új színes pigmenteket létrehozni, pl. ólomfehér, mínium, egyiptomi kék stb.

Először is ekkor jelent meg a kötőanyagok használata a festészetben, pl. olaj, tojás, viasz stb.

Másrészt az ókori ember már képes volt különböző, sokszor egészen bonyolult eljárásokkal létrehozni bizonyos színes pigmenteket, melyek addig nem álltak rendelkezésére.

Pl. Ólomfehér, mínium, egyiptomi kék stb.

Az egyik legkorábbi írás, ami fennmaradt a festészetről "Idősebb Plinius (Kr.u. 23-75) római történetíró a "Naturalis Historica" c. írásában részletesen leírja az egyik legnagyobb Görög festő, Apellész munkásságát, munkamódszereit. Itt meg említi többek között az eljárást, ahogyan a festéket készítették. Ez a mai enkausztikának felel meg. Mikor is méhviaszt különböző színű pigmentekkel összeolvasztva kis lapocskákat formáltak a színes viaszokból, melyet egy felhevített fémkanállal ragasztott oda a festendő felületre.

Plinius hosszasan méltatja Apellészt, akinek bár, csak egy ismert munkája maradt fenn, a leírásból megismerhettük. A magasztaló írásban Plinius rámutat, hogy míg az Egyiptomiak többféle színt is használnak,(pl. egyiptomi kék) addig a legnagyobb festőknek, mint pl. Apellész csak 4 színre van szükségük, amivel bármit képesek élethűen ábrázolni.

Apellész paletta Szénfekete, Okker sárga, vörös okker és Kréta fehér

Ezt a négy színt hívják Apellész vagy Plinius palettának is, de hivatalosan a "a Görög 4 szín palettának" hívják.
Ez a négy szín a krétafehér, faszén fekete, vörös okker és sárga okker volt.

Bár Apellész munkái nem maradtak fenn, Plinius írásaiból megtudjuk, hogy nagyon sok újítást alkalmazott, többek között az anatómiai megjelenítés, a tónusok és a realista emberábrázolás terén.

Hogy milyenek lehettek Apellész festményei, azt megmaradt festményén kívül talán leginkább a Fayum portrék tanulmányozásával tudjuk elképzelni.

Fayum portré i. sz. 1-3. század

A Fayum portrék egy kb. 900 darabból álló lelet együttes, melyeket a 19. században fedeztek fel, a leletek a kopt időkből valók és legnagyobb rész az Egyiptomi Faiyum medencében találták őket. Ebben a régióban nagyszámú görög telepes élt, akikre előbb az Egyiptomi majd később a Római temetkezési szokások is hatással voltak. Így alakultak ki az un. Fayum temetkezési portrék, melyek közös jellemzője, hogy a Görög négy szín palettával készült, nagyon reális, naturalista, néha már-már impresszionista ecsetkezeléssel festett arcképek voltak, melyek az elhunytat ábrázolták. Az alkotásokat falapokra festették, többnyire viasszal olykor temperával.

Ezek a portrék mind festéstechnikailag, mind anatómiailag és színhasználat (bőr tónusok) tekintetében messze megelőzték korukat, felülmúlták az utána következő korok festészetét, egészen a középkor első harmadáig, feléig. A képek a kopt keresztény és a bizánci ikonfestészet kialakulásában is szerepet játszhattak.

Apellész festészetét, leginkább így képzelhetjük el.

Apellész hatása nem múlott el, a mai napig újra és újra felbukkan a festők eszköztárában, sokszor tudatosan az antik mester hagyományainak követése képen, vagy csak hatékonyságának felismeréseként.

A középkorban pl. Dürert hívták, mint "a Német Apellész" Rembrandt is bizonyítottan használta ezt a palettát, Velázquez is kísérletezett vele némiképpen leredukálva, ill. továbbfejlesztve azt.

Botticelli és Tiziano pedig, vetélkedtek a néhai Görög művésszel, megpróbálva felülmúlni azt.

Nem volt ritka az sem, hogy ókori művészek kompozícióit használták fel a középkor nagy művészei.

A 3 Grácia - Pompei i sz. 1. sz. falfestmény

Raffaello Santi - 3 Grácia (1504) Figyeld meg, hogy Raffaello egy az egyben lemásolta a Pompei falfestmény kompozícióját ugyanazon témájú saját festményében. Érdemes megnézni azt is, hogy a korabeli Pompei mester, mennyivel tökéletesebben ábrázolta a testszínt és a tónusokat mint Raffaello.

Középkor

Anyaghasználat a középkorban

A középkor folyamán egymást érték az új felfedezések a festészetben, új anyagokat fedeztek fel és új színes pigmenteket állítottak elő.

5.7. század

Az ember először használja az olajat kötőanyagként is már nem csak mázolási munkákra, hanem faliképek létrehozásánál, (Afganisztán Bámiján völgyi barlangtemplomok).

1. század.

Az olajfesték használata futótűzként terjed egész Európában, valószínűleg a Holland Van Eyck testvérek és Antonello da Messina nyomán. ezzel részben kiegészül, ill. felváltódik az addig szinte kizárólagosan használt tojástempera.

Nagyjából ezzel egy időben kis késéssel, elkezdték a Velencei festőiskola hatására egyre szélesebb körben is alkalmazni az akkor már ismert feszített vászonra való festés technikáját.

Festészet a középkorban

Középkor

Az ókorban már i. e. Előtt is gyakoriak voltak a mozaik technikával készített portré ábrázolások is, ennek hagyománya, tovább öröklődött a középkorra is, ahol a középkor első századaiban is gyakran készítették őket.

A középkor első felében, főleg uralkodókat pápákat ábrázoltak portré formájában, ennek egyik legelterjedtebb módja volt, az illuminált kéziratokban való ábrázolás. Az illuminált kézirat, egy olyan kódex volt, melyekben az iniciálék és egyéb képek egy része, arany vagy ezüst füst lemezzel volt részben díszítve. Ezt a képeken, képek körül látható nemesfém technikát hívták illuminálásnak.

Illumináció

A másik legfontosabb terület a szentek ábrázolása volt. Valamint egyéb bibliai vonatkozású képek. Ezek a korabeli festmények, freskók, illetve táblaképek is lehettek. A táblaképek legkorábbi formái az ikonok voltak, melyek kifejezetten egyházi festészetet jelentettek.

Madonna gyermekével - 13. sz. ikon

Ez a technika sok hasonlóságot mutat a korabeli ikon festészettel is, nem véletlenül, hiszen közös technikai alapokon nyugszik, itt is gyakoriak a kereszténységhez, uralkodókhoz, és nagy hatalmú, vagy éppen híres emberek ábrázolásához köthető képek. A legfőbb különbség, hogy míg az iniciálékat, és illuminálékat könyvekben, kéziratokban alkalmazták, addig az ikonok alapja a fatábla volt, és nyilván méretük is nagyobb volt, kódexekben fellelhető társaikénál. Anyagukat tekintve azonban jellemzően tojástempera, a kornak megfelelő pigmentek, és a nemesfém füstlemezek voltak.

Szembeötlő, hogy az ókori Római és Görög, vagy éppen Fayum művészethez képest, a középkor első felében látványos visszaesés következett be az ábrázolások realitását tekintve. Ez nagyjából a 14-17. századig így is marad. Amikor is a Reneszánsz és a Barokk idején az Antik esztétikai ideálnak és az anatómiai, perspektivikus és színtanulmányoknak köszönhetően fokozatosan visszatér az ábrázolás pontossága.

Reneszánsz

Portréfestészet

A portré műfaja a Reneszánsz idején kezdett újra fellángolni, Európában. Ez olyan mestereknek volt köszönhető, mint Jan van Eyck, Albrecht Dürer, Leonardo da Vinci, Antonello da Messina, Ifjabb Hans Holbein, Lucas Cranach, Sophonisba Anguissola stb.

Sophonisba Anguissola - Önarckép Bernardino Campival

A portré festésben több nagy vívmány is bekövetkezett ez idő tájt, akár anyaghasználatot akár az ábrázolás módszereket tekintjük. Hiszen a Van Eyck testvérek és Messina hatására egész Európában gyorsan elterjedt az olajfesték használata a táblakép festészetben. Ezután az olajfesték fokozatosan felváltja, vagy éppen kiegészíti az előtte széles körben használt tojástemperát.

Antonello da Messina - Egy férfi portréja

Továbbá a festők elkezdtek visszatérni az antik Görög és Római világ művészetekben használt ábrázolási módjaihoz, ezekre, mint követendő esztétikai mintákra tekintettek. Ez, ha a realizmusra és az esztétikára való törekvés felől nézzük, akkor önmagában is minőségi javulást eredményezett a művészetekben.

Egy másik érdekesség, a kéz ábrázolásával kapcsolatos. Divatba jönnek a portré beállításoknál a mellképek, továbbá a kéz reális és szép ábrázolása is. A kéz ábrázolása nem könnyű feladat és ezeknek a követelményeknek ekkortájt kezdtek igazán megfelelni a mesterek.

A reneszánsz és az antik világ kapcsolata

A művészet kifejezés a Görög tekhné - technika majd a latin Arts szóból származik, ekkoriban még tágabb értelemben használták az alkotót tevékenységekre, de már esztétikai összefüggéseken keresztül.

A reneszánsz művészek, fontosnak ítélték az ókori alkotások tanulmányozást, és esztétikai irányelvüket, ez adta meg. A reneszánsz alkotók kezdték el ténylegesen a művészeteket a képzőművészeti alkotások létrehozásaként definiálni. Az esztétikai irányelvek lényegét tehát a realisztikus megjelenítés, és az általános esztétika figyelembevétele adta.

Mint látható maga a művészet fogalma, a fogalom ókori megalkotói és a középkorban való használatba vevői szándéka szerint, szorosan összefüggésben van az esztétikával. Pliniuson keresztül pedig kapcsolatba hozható Apellész példáján keresztül a "Görög 4 szín palettával".

Sajnálatos tény, hogy a 20. század közepétől uralkodóvá vált konceptuális művészet gyakorlata, öncélúan teljesen kiforgatta a művészet kifejezést eredeti jelentéstartalmából. Hiszen a koncepcionalizmus szerint, a gondolat, és az előre való fejlődés, az újító szándék, előbbre való, mint az esztétika, és az érthetőség. Ekként újradefiniálták és ezzel kisajátították a művészet fogalmát, jelentéstartamát.

Tájképfestészet a 14. - 16. századi Európában

A korai reneszánsz idején a táj nem létezett önálló témaként a képeken.

Ebben az időszakban a tájképfestészet, elsősorban kiegészítő motívumként szerepelt, célja pusztán a kiegészítés volt. Akkoriban vallási és mitológiai témák adták a festmények mondanivalóját. Ezeknek a jeleneteknek a háttereként használtak táj motívumokat.

Erre jó példa Leonardo da Vinci és Tiziano festészete.

Leonardo da Vinci - Sziklás Madonna

Tiziano - Nyúl és Madonna

1. század a csendélet festészet kialakulása

A legelső csendéleteket Caravaggio nevéhez kötik.

Caravaggio - Gyümölcsök kosárban

Itt jegyezném meg, hogy a Magyar nyelvű Wikipédiában a csendélet tárgyszó alatt ez az adat rosszul szerepel! Ott ugyanis azt írják, hogy "Michelangelo és Caravaggio nevéhez fűződik".

A valóság az, hogy csak Caravagioról beszélünk. A félreértést az okozza, hogy Caravaggio születési neve:Michelangelo Merisi (vagy Amerighi ) da Caravaggio (1571-1610) Őt azonban pont a névazonosságból fakadó félreértések elkerülése végett a művészettörténetben csak Caravaggio-ként említik.

De nem azonos Michelangelo Buonarottival (1475-1564) a Dávid alkotójával és a Sixtus kápolna mennyezetfreskójának festőjével!

Visszatérve a témához, a csendélet festmények sokszor szimbolikus jelentéseket, allegorikus utalásokat tartalmaznak. Gyakran ábrázolták az elmúlást, vagy feltámadást, esetleg az életet szimbolikus módon.