Portré történet

A portré festés története egészen az ókorig nyúlik, vissza. Ismeretes, hogy az emberiség egyik legkorábbi portré ábrázolásai az egyiptomi kultúrából eredő fáraó portrék voltak.

Egyiptom

Ahogy az ókorban általában, úgy az ókori Egyiptomban is a portré ábrázolásokban a portré szobrok voltak túlsúlyban. Bár az Egyiptomiaknál megfigyelhető néhány érdekes átmenet, miszerint a portré szobrokat gyakran kifestették, ill. készítettek olyan reliefeket, kőbe vésett rajzolatokat, melyeket szintén kifestettek, így egyfajta kezdetleges képként funkcionáltak. Ezeket pl. nagyon szépen illusztrálja az Ehnaton fáraó és felesége Nefertiti után fen maradt leletek.

Nefertiti

Azt is tudjuk, hogy nem próbáltak a hasonlatosságra törekedni, inkább az idealizálás volt a jellemző. Bár ezt némiképp megcáfolni látszanak éppen az Ehnaton és Nefertiti ábrázolások, de ez jelenti a kivételt. Ugyanis Ehnaton idejében kezdődött el, Egyiptomban egyfajta Naturalizmusra való törekvés, amikor megpróbálták a valóságban látott módon ábrázolni az alkotások tárgyát.

Ókori Görögök

Majd az ókori Görögök és Róma jelenti a következő lépést. Itt a portré még mindig leggyakrabban szoborként jelenik meg, azonban már sokkal szélesebb néprétegek hódolnak a portré rendelésnek. A tehetősebb családokban szinte mindenütt jelen van.

Szókratész 1.

A görög írásokból fennmaradt érdekesség, hogy a Görögöknél, fontos volt a portréban a realitásra és a szépségre való törekvés, a portré alanyok idealizálása nem volt szokás, törekedtek a minél pontosabb hasonlatosságra. Erre kitűnő példa Szókratész, aki a feljegyzések szerint, mondhatni csúnya ember volt. Ezt pedig a róla fennmaradt ábrázolások, szobrok is igazolják.

Ókori Róma és Egyiptom

A rómaiaknál kifejezetten gyakoriak a halott családtagokról készült portrészobrok, alkalmanként festmények, melyeket a családi oltárokon helyeznek el. Ez hozzátartozott temetkezési szokásaikhoz. De főleg Pompei leletekből maradtak fenn falfestmények is, melyek igazolják, hogy a portréfestészetnek is voltak hagyományai.

Pompei pár, falfestmény

A következő jelentős állomás a Fayum múmia portrék, ez szintén egy temetkezési szokás részét képezte mely az Egyiptomi Faiyum medencébe megtelepedett görög telepesek közt alakult ki. Ezek a leletek, kb. i. sz. 2-4. századból erednek, amikor Egyiptom területén Rómaiak is szép számmal éltek, így lehetett, hogy az itt élő görög nép, egyesítette a Római és Görög hagyományokat létrehozva egy újabbat, a múmia portrék festésének szokását.

Fayum portré 1.

Fayum portré 2.

Itt a hagyományos Görög hamvasztásos temetkezési módot, felváltotta az egyiptomi mumifikálás eljárása. Ám az egyiptomi halotti maszkok, helyett, egy új szokás, a viasszal vagy temperával, főleg fatáblákra festett múmia portrékat alkalmazták. Mely bizonyára Római gyökereken alapult.

A Fayum portrék festésénél, nem feltétlenül beszélünk realizmusról, amennyiben az ábrázolt személy arcvonásait keressük az ábrázolásaikban. Bár festéstechnikailag, és anatómiailag realista ábrázolás módot folytattak, mégis bizonyos a nagyszámú lelet (több mint 900 db portré) áttekintése után, hogy sablonokkal dolgoztak a mesterek, legfeljebb némileg szabták személyre az adott sablont.

Kína

A Kínai birodalomban szintén szokás volt a portrék festése, uralkodókról és befolyásosabb emberekről. Itt kb. i. sz. 1000 környékéről vannak a legkorábbi leletek, de minden bizonnyal korábban is szokás volt.

Wuzhun Shifan Chan Budhista szerzetes - Kína, 13. sz.

Gyakori médium volt a Kínai tus ezekhez a portrékhoz, tehát itt már szintén beszélhetünk portréfestészetről.

Középkor

Az ókorban már i. e. Előtt is gyakoriak voltak a mozaik technikával készített portré ábrázolások is, ennek hagyománya, tovább öröklődött a középkorra is, ahol a középkor első századaiban is gyakran készítették őket.

Ókori portré mozaik technikával

A középkor első felében, főleg uralkodókat pápákat ábrázoltak portré formájában, ennek egyik legelterjedtebb módja volt, az illuminált kéziratokban való ábrázolás. Az illuminált kézirat, egy olyan kódex volt, melyekben az iniciálék és egyéb képek egy része, arany vagy ezüst füst lemezzel volt részben díszítve. Ezt a képeken, képek körül látható nemesfém technikát hívták illuminálásnak.

Illumináció

Madonna gyermekével - 13. sz. ikon

Ez a technika sok hasonlóságot mutat a korabeli ikon festészettel is, nem véletlenül, hiszen közös technikai alapokon nyugszik, itt is gyakoriak a kereszténységhez, uralkodókhoz, és nagyhatalmú, vagy éppen híres emberek ábrázolásához köthető képek. A legfőbb különbség, hogy míg az iniciálékat, és illuminálékat könyvekben, kéziratokban alkalmazták, addig az ikonok alapja a fatábla volt, és nyilván méretük is nagyobb volt, kódexekben fellelhető társaikénál. Anyagukat tekintve azonban jellemzően tojástempera, a kornak megfelelő pigmentek, és a nemesfém füstlemezek voltak.

Szembeöttló, hogy az ókori Római és Görög, vagy éppen Fayum művészethez képest, a középkor első felében látványos visszaesés követtkezett be az ábrázolások realitását tekintve. Ez nagyjából a 14-17. századig így is marad. Amikor is a Reneszánsz és a Barokk idején az Antik esztétikai ideálnak és az anatómiai, perspektívikus és színtanulmányoknak köszönhetően fokozatosan visszatér az ábrázolás pontossága.

Reneszánsz

A portré műfaja a Reneszánsz idején kezdett újra fellángolni, Európában. Ez olyan mestereknek volt köszönhető, mint Jan van Eyck, Albrecht Dürer, Leonardo da Vinci, Antonello da Messina, Ifjabb Hans Holbein, Lucas Cranach, Sophonisba Anguissola.

Sophonisba Anguissola - Önarckép Bernardino Campival

A portré festésben több nagy vívmány is bekövetkezett ez idő tájt, akár anyaghasználatot akár az ábrázolás módszereket tekintjük. Hiszen a Van Eyck testvérek és Messina hatására egész Európában gyorsan elterjedt az olajfesték használata a táblakép festészetben. Ezután az olajfesték fokozatosan felváltja, vagy éppen kiegészíti az előtte széleskörűen használt tojástemperát.

Van Eyck - Férfi piros turbánban

Van Eyck - Az Arnolfini házaspár

Antonello da Messina - Egy férfi portréja

Továbbá a festők elkezdtek visszatérni az antik Görög és Római világ művészetekben használt ábrázolási módjaihoz, ezekre, mint követendő esztétikai mintákra tekintettek. Ez, ha a realizmusra és az esztétikára való törekvés felől nézzük, akkor önmagában is minőségi javulást eredményezett a művészetekben.

Egy másik érdekesség, a kéz ábrázolásával kapcsolatos. Divatba jönnek a portré beállításoknál a mellképek, továbbá a kéz reális és szép ábrázolása is. A kéz ábrázolása nem könnyű feladat és ezeknek a követelményeknek ekkortájt kezdtek igazán megfelelni a mesterek.

Dürer - Önarckép

Antonello da Messina - Madonna

Szintén nagy előre lépést jelentettek az olyan tudományos kutatások is, melyek pl. a perspektívával, vagy éppen az anatómiával kapcsolatosak voltak. Ezek szintén nagy előrelépést jelentettek, a portré ábrázolások szempontjából is.

Leonardo da Vinci - Anatómiai tanulmány 1.

Leonardo da Vinci - Anatómiai tanulmány 2.

Ilyen irányú kutatásokat folytatott pl. Leonardo da Vinci is.

Barokk és rokokó

A Barokk és rokokó idejében a 17.-18. században a portré festés még jelentősebb művészeti ág lesz, ekkorra már gyakoriak a portréfestésre specializálódott festők is.

Itt már a portrék iránti kereslet, nem csak az uralkodó rétegtől érkezik, hanem egyre inkább a középosztálytól is.

Addigra az igen jelentős Flamand és Itáliai iskolák mellett, Amerikában és Angliában is komoly portréfestő hagyományok forrták ki magukat. A Flamand iskola kapcsán gondoljunk csak Rembrandtra, aki talán minden idők egyik legjelentősebb portréfestője volt.

Rembrandt - Önarckép

Rembrandt - Fiatalkori önarckép A chiaroscuro egy gyönyörű példája, különösen fiatalkori képein szembetűnő, mekkora kontrasztokkal kísérletezett a fénye - árnyék hatások területén

De a kor leg jelentősebb portréfestői voltak még, Van Dyck, Rubens, Vermeer, Velázquez, Vagy az Angol Thomas Gainsborough, Sir Joshua Reynolds is. Amerikában pedig John Singleton Copley és Gilbert Stuart.

Gilbert Stuart - John Trumbull portréja

Véleményem szerint a Barokkal és Rembrandttal elérkezett az a kor a festészetben, amikor már a tökéletes portré festéséhez közel minden tudás rendelkezésére ált a festőknek. Addigra, birtokában voltak a megfelelő anatómiai és perspektivikus ismeretnek, Rembrandt példájából látható a chiaroscuro a fény árnyék hatások tökéletes megjelenítése, rendelkezésre ált a megfelelő anyagismeret, és minden szükséges pigment is. A színtan területén is igen előrehaladott stádiumban voltak.

Ismerték és használták a réteges lazúr technikákat és a príma festés módszereit egyaránt. Ahogyan a vékony, mázszerű festékrétegeket vagy a sűrű impasztó technikáját is.

Az ezt követő korok inkább a meglévő technikák és a tudás szélesebb körű variálgatásai voltak.

Szintén ehhez a korszakhoz kapcsolódik a portrék alanyainak, érzelmi állapotának, pszichológiai sajátosságainak erőteljesebb ábrázolása is. Ezt szintén szépen példázzák Rembrandt festményei.

A Barokk idején jelennek meg az első karikatúrák is, melyek Annibale Carracci nevéhez fűződnek.

A korra jellemző ezen kívül a díszesebb, cicomásabb ábrázolások is, melyek szintén szépen megfigyelhetőek a portré és enteriőr képeken egyaránt.

1. század

A 19. század, a festészet egyik legmozgalmasabb évszázada volt.

A század első felében, a festők egy része Klasszikus festőként folytatta a 17-18. századi hagyományokat, természetesen felhasználva mindazt a tudást, amit eleik létrehoztak. Rájuk főleg a fény -árnyék hatások érzékeltetése volt jellemző. Témáik gyakran voltak az antik Görög és Római korból származó történések, figuráik ruházatán is megjelentek az ókori ruházat mintái. Fontos Klasszicista festők voltak ebben a korban, Jacques-Louis David és Jean-Auguste-Dominique Ingres

Ingres - Akadémiai tanulmány Ókori stílusban

Jacques-Louis David - Madame de Verninac portréja (figyeld meg a klasszikus Római viseletet és enteriőrt).

A festők másik része a Romantikus műfajban dolgozott. Rájuk jellemző volt, a drámai hatások megjelenítése, melyeket néha eltúlozva, akár idealizálva ábrázoltak. Sokszor merítve a fantáziájukból egy-egy képi elemet. Romantikus festők voltak, pl. Ferdinand Victor Eugène Delacroix és Francisco José de Goya y Lucientes

Delacroix - Árva lány a temetőben

Goya - Önarckép

Courbet - Önarckép

Ezzel szemben a naturalisták, a valóságot, ténylegesen a valós önmagában ábrázolták.

Az átmeneti festők

A 19. század második felében, ill. a 20. század kb. első harmadában létezett néhány nagymester, akik profitáltak, az új impresszionista műfajból, de ezt óvatosan tették, és sajátos módon beillesztették a Realista festészet hagyományaiba. Vagy éppen realista festőből léptek át úttörőként az impresszionizmus irányába. Ők voltak az átmenetei festők, akiknek festészetében mindkét műfajt, elemeit, külön-külön vagy éppen együtt megtalálhatjuk. Ilyen átmeneti festő volt pl. Thomas Cowperthwait Eakins, Eduard Manet, John Singer Sargent, Anders Leonard Zorn, James Abbott McNeill Whistler.

Thomas C. Eakins - Maud Cook

Sargent - Lady Agnew

A 18-19. századra jellemző még a festészet, mint hobbi elterjedése is. Ebben az időben divatba jött festészettel foglalkozni, így rengeteg kis műterem és nagyobb akadémia állt rendelkezésre a festészettel foglalkozni vágyók számára. Kialakult egy olyan szemléletmód is, hogy keresték a "Régi mesterek titkait" ezt főleg csodaszernek vélt anyagok használatával remélték elérni. Szinte általános szemléletté vált, hogy a régi mestereknek, pl. Rembrandtnak, titkos receptek álltak rendelkezésükre, melyek segítették őket zseniális alkotásaik elérésbe. Így hát az alkotásokkal való kísérletezgetés rengeteg alkalmatlan anyagot is szült, melyek sajnos az ebben a korban keletkezett művek jelentős részének idő előtti és az indokoltnál nagyobb mértékű roncsolódásához vezetett. Pont ez az a korszak ami igazán rámutat a festészet anyagaival kapcsolatos ismeretek meglétének szükségességére, az alkotók gyakorlatában.

Impresszionisták

Az impresszionizmus forradalma volt az a jelenség, ami igazán felpörgette a festészetben a 19. század végét. Hiszen egyértelmű, hogy utat nyitott a modern művészeti irányzatok és az izmusok sorának, melyek a 20. századot jellemezték. Legnagyobb alakjai, Edgar Degas, Pierre-Auguste Renoir, Claude Monet és a poszt impresszionisták, mint Vincent Van Gogh, vagy Paul Gauguin.

Degas - Fiatal lány portréja

Gauguin - Önarckép

Van Gogh - Önarckép

Az impresszionisták a fény és levegő jelenségeket vizsgálták, festészetükben az ábrázolt és valóságban megfigyelt témákról keletkezett benyomásaikat próbálták rögzíteni. Színhasználatukra jellemző volt a korábbinál világosabb, színesebb, sokszor pasztelles árnyalatok használata. Ecsetkezelésük lendületesebbé, gesztusaik szélesebbekké váltak. A festék felhordása pedig pasztózusabban, vastagabb rétegekben történt, ezáltal képeik sokszor plasztikusabbá váltak.

1. század

Az izmusok kora. Az impresszionisták után, egyértelművé vált a művészek számára, hogy a művészetben nem léteznek korlátok, és a legfontosabb szempont, többé már nem a technikai tökéletesség és a mesterségbeli tudás, a szabályok betartása, vagy az esztétikára és érzelmek kiváltásara való törekvés volt, hanem a fejlődés, és az intellektuális tartalom. A 20. század festője többnyire létre szerette volna hozni saját izmusát, mely persze valójában csak keveseknek sikerült.

A modern és konceptuális alapú művészeti megnyilvánulási formáknak végeláthatatlan sora következett. Sokszor zavarba ejtő alkotások formájában.

Picasso - Nő karokkal

Modigliani - Nő vörös hajjal

Aba Novák Vilmos - Laura

A korszak kiemelkedő alakjai, Picasso, Modigliani, Warhol, Magyarok közül Szőnyi Istvánt és Aba Novák Wilmost említeném.

Emellett ez a század amellett, hogy rengeteg értéket hozott létre, kitermelt egy erősen menedzser központú, sokszor központilag irányított, demagóg réteget is a művészetekben.

Ezek közös jellemzője, hogy igyekszik kisajátítani a művészetet, mely szerint a művész és a műértő egy intellektuálisan felsőbbrendű szűk réteghez tartozik, ennél fogva az alkotásokat is csak ez a szűk réteg képes megfelelően értékelni.

Szerintük minden, ami kívül esik ezen a körön, nem tekinthető művészetnek. Az ő definíciójuk szerint, a művészetnek nem kell sem esztétikusnak lennie, sem szabályokat követőnek, sem pedig szentimentális érzelmeket kiváltónak. Kívánatos viszont, hogy haladó, fejlődő, újszerű legyen, melyek mélyebb intellektuális tartalmat hordoznak, az sem baj, ha magyarázatra szorulnak ezek a tartalmak a jobb megértés érdekében.

Mivel így eltávolodtak a hagyományos értékrendszertől, így a műalkotások értékelése is sokkal szubjektívebb lett, mint régen volt, nagyobb mozgásteret engedve a spekulátoroknak, a művészvilágban hatalmat gyakorolni akaróknak, stb.

Kialakult egy menedzser központú szemlélet, ahol többé nem feltétlenül a jobb jut előre, hanem aki jobb kapcsolatokkal rendelkezik, ill. jobban menedzselik. Ezzel párhuzamosan kialakult egy sznob réteg is akik az efféle sokszor polgárpukkasztó megnyilvánulásokat keresik a művészetben, ill. az értékmérő a menedzserek által felfuttatott "belemagyarázott" érték lett, a hagyományos értékek helyett.

20-21. század a Művészetek megújulása

Ez a kifejezés konkrétan azzal kapcsolatos, hogy világszerte felismerték a művészek, galériák, és gyűjtők egyaránt, a modern művészetekben kialakult lufi egyre inkább kezd kipukkanni. A mesterségesen generált értékek ugyanis nem tarthatóak fenn valós értékként.

A 20. század végén számtalan olyan nemzetközi botrány volt, amikor egy felmenedzselt művész alkotásai később a menedzselés megszűntével óriásit veszítettek értékükből. Ez egy tényleges értékeket magában hordozó műtárggyal ilyen mértékben nem szokott előfordulni.

A festészet mesterségbeli tudásanyagának eltűnése volt a másik nagy veszélyforrás, ami felhívta magára a figyelmet.

Szerencsére a 20. század második felében egymás után tűntek fel olyan kis műhelyek és privát akadémiák ahol a festészet, a szobrászat és a rajz hagyományos akadémiai módszereit igyekeznek újraéleszteni. Hamarosan aztán észhez kapott a szakma is, és napjainkban már számtalan galéria, művészettörténész, kurátor és persze művész is elkezdte támogatni ezt a mozgalmat.

A mozgalom egyik fő nemzetközi összefogója az Art Renewal Center ahol beregisztrálnak a hagyományos festészeti oktatást nyújtó művészek és intézmények, ahogyan a gyakorló művészek és gyűjtők is. A linket megnézve láthatjuk, hogy már több mint 100 ilyen intézmény van világszerte és napjainkban művészek tízezrei részesültek klasszikus művészeti képzésben világszerte.

Alkottak egy új fogalmat is, Klasszikus Realizmus a neve, a lényeg, hogy realista módon a klasszikus hagyományok szerinti alapképzésben részesítik a tanulókat. Fontos szerepet kap az anyagok mély megismerése, a tökéletes rajztudás kialakítása, és a művészettörténet is, a festőtechnikák alapos megismerése mellett. A z itt végzett diákok többnyire karrierjük beindításához is segítséget kapnak.

Napjainkban a klasszikus realizmus új hagyományait olyan mesteterek prezentálják, mint pl. Adrian Gottlieb, David Leffel és Jeremy Lipking stb.

Adrian Gottlieb - Női portré

David Leffel - Önarckép

Jeremy Lipking - Kislány portréja

Ez korántsem jelenti azt, hogy abszolút mértékben úgy kellene festeniük, mint pl. 200 évvel ezelőtt, pusztán annyit jelent, hogy képesek úgy is festeni, persze szintetizálni tudják a modern művészeti utakat a klasszikus festészeti ismereteikkel. Ezáltal is tökéletesebb alkotásokat hozva létre. Művészeti szempontból pedig nyilván ténylegesebb értéket teremtve.

Ezekre kiváló példa Shane Wolf Eidolon sorozata, melyben szépen egyesíti a klasszikus realizmust a modern szemlélettel.

Shane Wolf - Önarckép 1.

Shane Wolf - Eidolon sorozat

Ellenörző kérdések

1. Mikortól és milyen célokból kezdtek portrét festeni az emberek?
2. Mikor volt jelentős visszaesés a festészet, színvonalában a reális ábrázolásokhoz képest?
3. Mi a különbség a Klasszikus, a Realista, a Romantikus és a Naturalista festészet között és mi az ami hassonló?
4. Mi volt a baj a 20. századi művészeti iránnyal?
5. Mi az a "Klasszikus Realizmus"?